Esélyegyenlőség és gyereknevelés

Múlt szombaton lufifelhőben úszott lányom kedvenc helye, a Millenáris.  Így összeállt a kép, hogy a rendezvény előtt már miért volt  mindenütt lufi a Széna téren is. A színes,  szabadságuktól átmenetileg megfosztott  léggömbök az esélyegyenlőség  nevében kampányoltak.

A sok kis pavilon lufikkal  és játékokkal fogadta a gyerekeket és a játékos kedvű felnőtteket. A körülöttünk kerekesszékesek próbáltak  haladni az akadálymentesítettnek nem éppen mondható sóderrel felszórt úton, én pedig tétován álldogáltam. Próbáltam segíteni, de megköszönték, mondván egy kis lökéstől is könnyen kizuhanhatnak a kocsiból ezen a talajon.   Feszengtem, miközben  nagyszínpadon az előadó éppen a próbálj meg lazítani refrénű Hofi klasszikus énekelte. Ez ám a szinkronicitás! Ekkor rájöttem arra, hogy lányom mennyire szerencsésebb helyzetben van, mint én voltam anno.
Ő már beleszületett egy olyan társadalomba, olyan világba, ahol láthatóak is a különbözőségek, és nem valami szörnyű titkolnivaló, ha valaki különbözik a nagy többségtől.  Ratkó-unokaként  első németországi tartózkodásom során rácsodálkoztam  a sok kerekesszékesre, vagy  az oltások mellékhatásaként végtaghiányos felnőttekre, akik  vidám és teljes életet éltek, a strandon önfeledten játszottak, akadálymentesen tudtak közlekedni, megbecsült munkavállalók voltak  és senki sem bámulta meg őket. Svájci tanulmányutamon  egy Waldof-iskolába kerültem, ahol sok Down-szindrómás, oxigénhiányos kisgyerek volt. Tanácstalanul álltam és nem tudtam mit és hogyan kell csinálni, miközben a svájci hallgatók szeretettel és együttérzéssel dédelgették, vigasztalták a kicsiket vagy éppen tették helyre a randalírozókat. Igazi minestrone-leves szindróma volt:  álltam és iszonyú kínosan éreztem magam ott. Abban a  helyzetben én voltam a "fogyatékos".  Ekkor  tudatosult bennem, hogy a múlt rezsim  a szocialista embereszményével az elfogadás, különbözőséghez való viszonyulás terén is milyen szociális-érzelmi lemaradásokat,  károkat okozott.  Mivel nem integrálták a speciális képességű állampolgárokat a többségi  társadalomba, így nem is volt lehetőségünk a velük való interakciókra. Nem tanultuk és tapasztaltuk meg, hogy ők is ugyanolyan emberek mint mi: valamiben jobbak, valamiben gyengébbek. 
Lányom három hónapos kora óta jár úszni. Az úszóiskola egyben gyógyúszó iskola is, s a speciális fejlesztési igényű apróságoknak nyújt sok-sok segítséget. Ebből mi is profitálunk. Noémi így rendszeresen találkozik  az átlagos  fejlődési ütemtől  többé-kevésbé eltérő babákkal; együtt játszanak és úszás után egymás uzsonnáját közösen fogyasztják el. 

Neki természetes, hogy különbözőek vagyunk.  S hogy ez így is maradjon, nekünk felnőtteknek nagyon-nagy a felelősségünk.
Minden szinten.