Témakör: csoport

Néhány hete írtam egy bejegyzést egy kísérleti csoport tapsztalatairól. Azon a csoporton sok gondolatindító mondat, érzés hangzott el. Ezek közül az egyik, hogy az ilyen zárt és strukturált csoportok hátránya, hogy a résztvevők nem úgy viselkednek, mint az "életben" a játékszabályok és a meghatározott téma miatt. Ezzel részben egyet értek, részben nem. Kérdés, mit nevezünk az életünknek,  és a személyiségünknek hol a határa?  Elképzelhető-e, hogy egy adott játékban végig, egyetlen pillanatra sem mutatjuk meg valódi énünket?
Erről az ismert népdal jutott eszembe. Lehet, hogy a személyiségünket, mint egy kabátot, szűrt bizonyos helyzetekben nem használjuk, hanem felakasztjuk az ajtó előtti fogasra? Nem kellene ehhez minden energiánkat felemésztő, folyamatos kontroll?

Mitől lesz jó egy csapat? A szervezeti problémák csodagyógyszere-e a csapat? Megkerülhetetlen kérdések ezek, amikor arra gondolunk, hogy a szervezeti eredményeket milyen szinten növelheti egy magas teljesítményű csapat. A csapat eredményességét sok féle módon próbálják a vezetők ösztökélni.

Sikeres egyénekből ad-hoc módon összeszedett csapat olyan, mint egy középkori lovagi roham: nehézpáncélos egyének tömege zúdul rá a kiszemelt célpontra. Ha a vezető a gyeplőt elengedte, akkor már nincs visszaút, az egyének egymás mellett, de egymással versengve vágtatnak, tekintet nélkül arra, hogy a másik a cél felé tartó úton meddig jutott. Stratégiai szinten ilyenkor módosítani fizikai lehetetlenség. Taktikai (értsd: operatív) feladatok, finom hangolások elvégzése pedig esetleges – nincs sok idő, hogy a rohanó egyéneket egyenként egy irányba terelje a vezető.