Témakör: kiválasztás

Ugye ismerős megközelítés? Ugyanolyan gyakran hallom, hogy „a munkaadók körében ez a hozzáállás szinte kizárólagos”, mint például azt, hogy „bölcsész végzettséggel nem lehet jól fizető munkát találni”.

És egyik sem igaz.

Egy új munkatárs kiválasztása alapjában véve nem más, mint emberi és szakmai bizalom megelőlegezése egy ismeretlen felé. Természetes igény, hogy a munkaadó minél jobban igyekszik csökkenteni a kockázati tényezőt különböző direkt és indirekt értékelő eszközök révén: interjútechnikai módszerekkel (strukturált, mély interjúk), kompetenciavizsgálattal, Assessment Centerek szervezésével, legeltérőbb tesztekkel, vagy akár a kiválasztási körök mennyiségi növelésével, ahol egyre több értékelő személyt vonnak bele, vagy egy-egy felmerülő kérdéskörbe mélyebbre fúrnak.
Külön térjünk ki a referenciák kérdéskörére. Hazánkban – még jelentős kulcsemberi, vagy vezetői pozíciókban is – kevésbé megszokott, hogy a pályázó előrelátó és transzparens módon már életrajzában referencianeveket adjon meg, még ritkább, hogy pályázatához referencialevelet csatoljon.

A közelmúltban több HR vezetővel is találkoztam, akik a kiválasztási módszertanok finomításának a fluktuáció csökkentésére gyakorolt jótékony hatásáról meséltek részletesen. Igen, a HR is egy olyan szakma, ahol az input meghatározza az outputot. A jó kiválasztás hasonlítható a jól működő termelési supply chainhez: Mindkettő, ha optimálisan működik, senki sem beszél róla. Ugyanakkor, ha a szervezetben minimális zavar van, akkor könnyen a cég valós állapotát tükröző állatorvosi ló válhat belőle.
Pedig, ha jobban belegondolunk, többnyire nem a kiválasztás és a fluktuáció „supply chain” rendszere az oka, hanem okozata az egyes szervezeti anomáliáknak.

Gyakran találkozom azzal az igénnyel az engem megkereső klienseknél, hogy vegyek fel velük tesztet. A beszélgetés folyamán utalnak rá, folyton visszakanyarodnak, amíg nyíltan szóba nem hozom, hogy miért is tartják fontosnak annyira. Emögött mindig az a kimondott vagy kimondatlan vélemény rejtőzik, hogy a tesztet objektív mérő és tényfeltáró eszköznek vélik, melyből gyorsan, és pontosan kiderülnek képességeik, kompetenciáik esetleg problémáik.

Úgy tűnik, hogy a zord téli időben, a hótakaró alatt talán egy-két zöldhajtás kezd már megbújni. Bár a talaj még fagyos, de óvatosan kikacsingatnak a hó alól, hogy érezhető-e bármi változás. Egy-egy óvatosabb klímaindex is azt mondja, hogy lassan kezd visszatérni valami vérkeringés a piaci artériákba. Végre mernek egyes vezetők arra gondolni, hogy talán nem is olyan messzi időben változnak a lehetőségek és most, egy enyhébb piaci optimizmus mentén meg lehet tenni az első lépéseket a piaci megerősödés, a versenyelőny irányába.
Na de milyen lépéseket...

Az a bizonyos múltkori cikk nem hagyott nyugodni. Újabb és újabb gondolatokat vetett fel bennem, amit szeretnék veletek most megosztani: Kiválasztási folyamatok során hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha aláírta az új munkavállaló a munkaszerződést, akkor a feladat teljesítve, mindenki hátra dőlhet.  Pedig csak ez után következik gyakran a hanyatt esés…

Mostanában sokszor emlegetett frappáns mondás, hogy munkavállalók munkahelyeket választanak és főnökeiket hagyják ott. Vezetők kiválasztásával foglalkozó szakemberekkel beszélgetve, egymással szöges ellentétben lévő impulzusok érnek engem nap mint nap. Egyesek úgy gondolják, hogy a növekvő munkanélküliség ideiglenes kínálati piacot teremt, így sokkal könnyebbé válhat számukra az ideális munkatárs megtalálása. Mások pedig úgy vélik, hogy az igazán képzett és minőségi vezetők megtalálása éppen hogy nehezebbé vált, hiszen a cégek igyekeznek megtartani a kulcsembereiket és a mennyiségi kínálati piac nem szükségszerűen jelenti a minőségi tartalom növekedését.

De úgy tűnik, hogy a kisebb halmazt jelenti azoknak a felelős döntéshozóknak a köre, akik felismerték a fenti frappáns mondás valós tartalmát és módszeresen áttekintik a kiválasztási és megtartási HR folyamatok minőségét, tartalmát és fejlesztési lehetőségeit.

Történelmi időket élünk. Mégha szenvedő alanyai is vagyunk ezeknek a hónapoknak, jó lesz majd talán öregkorunkban elmondani unokáinknak, hogy mindezt átéltük és tanultunk belőle. Mint amikor anno szüleink, nagyszüleink mesélték, hogy mit jelentett megélni az 1945/46-os pengő hiperinflációt és azt követő gazdasági kurzust, kilábalást, reményeket és reményvesztéseket (főleg 1949 után).
Az elmúlt hónapokban mindenki sokkszerűen élte meg azt a turbulenciát, ami globálisan, lokálisan zajlik. Keveredett, hogy mi az, ami globális válság és mi az, amit kies hazánk magának és elitjének köszönhet. De ami a legrosszabb az egészben, hogy talán nincs olyan ember, akit magánéletében, közvetlen környezetében nem legyintett volna meg a vihar szele. Valljuk meg, erre senki sem volt felkészülve. Jó, jó az esti hírekben forró teát szürcsölgetve és meleg takaró alól berzenkedve nézzük meg a Karib-szigeteken átsöprő hurrikán tomboló pusztítását, vagy valamelyik nagy multi csődjét követő utcai tüntetéseket. És azt mondjuk, hogy szegények, nem érdemlik meg. Majd szépen fogat mosunk és aludni megyünk.