Hot: GENDER!

Elméletben a nemek egyenlőségéről beszélünk, gyakorlatban a nemek megkülönböztetéséről.
Nem egy férfi vezető elutasítja azt az alternatívát, egy nő vezető legyen.
Pozícióféltés vagy más van mögötte?

Új hozzászólás küldése >>

Kedves Kommentelők, a felületen kialakult gender-arány szimptomatikus: nőkről van szó, tehát a férfiak előzékenyen segítenek nekünk kideríteni, mit is gondolunk mi erről. Ez persze csak vicc volt (és persze csak félig az). Nem is azért szállok be, mintha Helga segítségre szorulna, hiszen ő legalább megpróbált a sztereotípiák mögé nézni, és határozottan úgy tűnik, vannak érvényes kérdései.
Személyes érintettségem van az ügyben: Horváth Tündével (Közép-Európai Gestalt Központ) együtt épp most dolgozunk egy kutatáson, amelynek fókuszában a női vezetők identitása, elsősorban a hatalomhoz való viszonya áll.
Eddigi olvasmányaink és közös gondolkodásunk alapján úgy tűnik, a legizgalmasabb kérdés nem az, hogy a gender biológiai vagy inkább társadalmi meghatározottságú-e (vigyázat, a vitaindító írás elején szereplő definíció téves, mert az csak a politikai értelmezése a kifejezésnek – a cikkből azonban kiderül, mi is az valójában) – mert mindkettő, természetesen. A valódi kérdés az, hogy ezen meghatározottságok együttes spirálja hogyan alakította azt a diskurzust, amelynek jelen topik is része. Azt a diskurzust, amelyben sehogy sem sikerül elszakadni a felületességtől, a látens előítéletességtől (ld.: „vannak a nők közt tehetséges vezetők is”… nem ismerős valahonnan? segítek: „vannak köztük rendes emberek is”…).
Sajnos e tekintetben a Mars-Vénusz hasonlat sem más, mint trendy, fancy, sexy kulturális sztereotípia, bár értem, hogy bele lehet szeretni. Nem sokkal jobb a helyzet azzal sem, ahogyan a politika (ide értve akár a civil mozgalomnak mutatkozó feminizmust, meg a mindenféle egalitariánus törekvéseket és az állami intézményeket is) „megtalálta” magának a nők boldogítását, mint ügyet.
A gender-kérdés, amennyire én látom, jóval bonyolultabb annál, kell-e női kvóta, pozitív diszkrimináció vagy kell-e egyesen numerus clausust alkalmazni a CEO pozícióba felvehető férfiak számánál.
Ha csak megpróbáljuk számba venni a legfontosabb lehetséges nézőpontokat, ott van mindjárt az evolúciós pszichológia (lásd például Baron-Cohen) és mindaz, ami annak evidenciáiból következik. Nem vélekedés, hanem tény, hogy a dominanciára törés és uralkodni vágyás személyiségvonásait férfiban is, nőben is a tesztoszteron működteti. A tesztoszteron alapvetően férfihormon, ez kell a sikeres vadásznak, és ez kell a domináns hímnek is - mindkettő individualista műfaj. Nem olyan meglepő tehát, hogy a társadalmilag sikeres, azaz domináns nők többsége nem házas, vagy ha mégis, egy részük gyermektelen marad. Ezért szamárság (értsd: a félrecsúszott diskurzusból következő téves/ hamis konstrukció), hogy „nem jut rá ideje” meg hogy „választani kell a karrier vagy a család között”. (Aki nem hiszi, próbálja ki ezt a szekvenciát egy olyan mondatban, amelyben az alany hímnemű.) Ez persze nem azonos azzal, hogy a sikeres nők valójában hormonálisan férfiak – de jellemzően egészen biztosan nem a hiperempatikus (szélsőséges női aggyal rendelkező) nők közül kerülnek ki.
Ha egy kicsit tájékozódni akarunk a gender-kérdésben, okvetlenül ismernünk kell a szociálpszichológia és a kulturális antropológia erre vonatkozó kutatásait is. Bourdieu például a hatalom természetét vizsgálja egy népcsoportnál. Szerinte a férfiuralom minden társadalmi uralmi viszony modellje – és a fellehető férfidiszpozíciók mind levezethetők a libido dominandiból (uralomvágy). Ez utóbbi egyébként Szent Ágoston szerint a három főbűn egyike, a pénzsóvársággal és a kéjsóvársággal együttesen.
De itt van még a sportszociológia, ahol természetesen inkább a férfiak /férfiasság természetéről értekeznek, gender-tanulságokkal. Hadas Mikós a hatalomvágyról ezt írja: „E késztetés avagy illusio dominandi végső soron nem más, mint a férfiasság hangsúlyozásának, teljesítménykényszerének kötelezettségébe vetett hit, amely a társadalmilag meghatározott elfojtásoknak köszönhetően a valóságelvet teszi meg az örömelv forrásául, s a férfiakat más férfiak (és közvetve a hozzájuk tartozó nők) legyőzésére, megelőzésére, azaz olyan játékok művelésére késztetik, amelyek határeseti formája a háború. Ugyanakkor az elnyomó férfiak is áldozatokká válnak, mégpedig - önmagukat is elnyomó – saját illúziójuk áldozatává.”
És ha már a nők (közvetett) legyőzésénél tartunk, természetesen nem hagyható ki a feminista szociológia és nyelvészettudomány (i.e. Luce Irigaray), amely például azt vizsgálja, milyen súlyos fenomenológiai következményekkel jár az, hogy egyes nyelvekben (ilyen a francia) bizonyos kijelentéseket csak hímnemben vagy semlegesnemben lehet megfogalmazni.
Szigorúbb (és még csak nem is feminista) kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy a női önértékelés alapjául szolgáló etalonok, mint például a mindenkori szépségeszmény rögzítése valójában mindig is férfi-kompetencia volt. Ez a múlt század közepén-végén kapott gellert, amikor a telt idomú dívákat kezdték felváltani a fiúsan vékony modellek. Ha megnézitek a femininebeauty.info oldalt, eléggé szembeszökő, hogy a legsikeresebb modellek inkább emlékeztetnek fiatal fiúkra (és mivel a divatipart a homoszexuális férfiak dominálják, ez nem is olyan meglepő). Bizonyára van irodalma annak is, hogy a társadalmi értelemben vett sikeresség mércéjét miért épp a szupernormális férfijegyekhez viszonyítjuk. A legújabb kutatások szerint egyébként az úgynevezett globális vezetői kompetenciákat tekintve (közel 3000 vezető 360-os értékelését alapul véve) egy kivételével valamennyi vezetői kompetenciában jobb értékelést kaptak a női vezetők. Ugyanígy az üvegplafon elméleten is túllépett némileg az élet – egy mértékadó friss amerikai tanulmány szerzője szerint sokkal inkább labirintusról van szó, amelyben igenis van cél, ahová el lehet jutni, bár nem épp egyszerű úton.
Ha a genderről gondolkodunk, biztosan eszünkbe jutnak a klasszikus kultúra nőalakjai: a görög tragédiák hősnői, Lady Machbeth, Gertrudis, Bovaryné, Anna Karenina... és a kortárs, nagyon is valóságos, emblematikus alakok, mint Teréz Anya, Hillary Clinton, Lady Diana, Julia Tyimosenko. Az ő történeteik persze mind szimbolikus és / vagy szimptomatikus értelműek, és mind arra figyelmeztetnek, hogy ne hagyjuk magunkat megvezetni a ideológiai sárkányfűárusoktól. Ha öncsalás és maszatolás nélkül valamelyest is tisztán akarunk látni abban, mit is jelent nőnek / férfinak lenni itt és most, az bizony fáradságos munka, és a végén nagy valószínűséggel több lesz bennünk a kérdés, mint az elején. De hát gyáva gendernek nincs hazája.
Férfi és nő között versenyről, rivalizálásról beszélni nyilvánvalóan olyansféle természetű dolog, mint ahogyan a homofóbok viszonyulnak a homoszexuálisokhoz (mérések szerint a magukat heteroszexuálisnak tartó férfiak közül csak nekik van erekciójuk, ha a klinikai kísérlet során homoerotikus képeket néznek). Minden olyasfajta szemlélet, amely a nőket hendikeppel induló, pozitív diszkriminációra szoruló lénynek tételezi, durva félreértése a gender biológiai és társadalmi meghatározottsága bonyolult összefüggéseinek.
Igen, a nők tegnap és ma nehezebben jutottak társadalmi / gazdasági csúcspozíciókba, mint a férfiak. De senki sem feltételezi, hogy ez azért volt (van) így, mert a világ (eddig) a férfikompetenciák (individualista, rendszerszerű cselekvés, vízióalkotás) mentén működött jól?
A világ most épp olyan irányba tart, ahol a közösségi cselekvés (a nők sajátja) nemcsak a társadalom mikroközösségeiben, hanem a nagy szervezetek életében is egyre nagyobb szerepet kap. Ezzel párhuzamosan a nők egyébként látványosan növekvő számban törik át az üvegplafont (vagy találják meg a célt a labirintusban) Mi több - Tünde olvasott róla -, Amerikában a mértékadó üzleti irodalomban ma már nem arról folyik a vita, kell-e női CEO a board-ba, hanem az, hogy hányan legyenek ott az ideális homeosztázishoz.
Talán kitűnik a fentiekből, én sokkal relevánsabb iránynak tartom annak vizsgálatát, hogy a szervezetek átalakulása, a menezsdmentfilozófiák és üzleti stratégiák változása milyen típusú új kompetenciákat, készségeket, karakterisztikákat kíván meg a holnap vezetőitől, és milyen emberek (férfiak és nők) lesznek azok, akik megfelelnek majd ezeknek.

Új hozzászólás küldése >>

Kedves Kommentelők!
Ösztrogénjeimnek teret adva próbáltam megérezni hozzászólásaitok velejét és most tesztoszteronjaimat előre tolva utat török a következő véleménynek: férfiakat és nőket látok magam előtt férfi és női szerepek után kutatva, ahogy le akarják maguknak stoppolni a korlátozott számú státuszt a manapság egyre korlátozottabb számú munkahelyen.
A szervezetek menedzsmentjét eszerint a gondolkodás szerint férfi vezetőkre és női vezetőkre tudjuk felosztani. Ennél most egy fokkal differenciáltabb, ha úgy tetszik, színesebb megközelítést ajánlok: az egyes szervezetekben dolgoznak vezetők, akik férfiak, vezetők, akik nők, beosztottak, akik férfiak, beosztottak, akik nők. Egy kamarazenekarban játszanak zenészek, akik férfiak és zenészek, akik nők. Ha megkérdezzük az egyiktől, hogy ő kicsoda, nagy valószínűséggel azt fogja mondani, hogy csellista, nem pedig azt, hogy „női csellista”.
Vannak olyan szerepek, ahol elsődlegesen az ember neme számít, ilyen például a szülői szerep. De azt, hogy a munkaerőpiacon belül is létezik egy értelmetlen nemi megosztás, saját magunk kreáltuk és tartjuk fenn – mi, nők és férfiak közösen. (Hangsúlyozom az értelmetlen megosztást, mert természetesen nem arra gondolok, hogy legyen a nehézipari dolgozók fele nő, és bányászsisakban feszítő csajok díszelegjenek a „hónap dolgozói” plakátokon!) Ha harcolunk ez ellen a megosztás ellen, csak még inkább erősödni fog.
Azt mondják, stresszhelyzetben a férfi hormonok felelősek azért, hogy az egyén az „üss vagy fuss” módszert alkalmazza, míg ugyanezt a szituációt a női hormonok úgy kezelik – és nem kevésbé hatékonyan –, hogy „nyugodj meg és kapaszkodj össze a körülötted lévőkkel”.
Azt gondolom, ha mi, vezetői pozícióba kerülő nők nem az „üss vagy fuss” módszerével kívánnánk előbbrejutni a fent említett pozícióharcban, hanem saját hatalmunkhoz személyes identitásunk sokkal színesebb palettája alapján viszonyulnánk (nem utolsósorban női erősségeinket felismerve és a köz érdekében okosan felhasználva), kiszállhatnánk végre ebből az ördögi körforgásból, ahol sztereotípiáink dobozaiba szorulva pörgünk és mindenki rátérhetne az saját útjára. Ezt tették a régi parasztgazdaságok gazdasszonyai is, akiknek csöppet sem volt jelentéktelenebb a hatalmuk, mint a ház urának!
Hm?

Új hozzászólás küldése >>